Ferkai András búcsúja Mihálytól

Vargha Mihály barátomtól jöttem elbúcsúzni. Néhány héttel ezelőtt még ő írt a „zavarba ejtően fiatalon meghalt” Basa Péterről, s most ő ejt minket zavarba. Hát szabad ilyet tenni, Mihály? Ilyen hirtelen, és köszönés nélkül? Figyelmes, udvarias embernek ismertünk… Vagy talán éppen azért választottad az átlépésnek ezt a módját, mert figyelmes vagy? Hogy véletlenül se légy terhére senkinek, hogy ne okozz fájdalmat hosszasan azoknak, akik szeretnek téged? „Csöndes, halk szavú figura”…

Mihályt nagyon jól ismertem, pedig 1988 óta, amikor elhagytam a Magyar Építőművészet szerkesztőségét, csak hébe-hóba találkoztunk, tervtanácsokon, kiállítás-megnyitókon, vitaesteken és egyéb rendezvényeken. A futtában váltott egy-két mondat azonban elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, folyamatos párbeszéd zajlik közöttünk, félszavakból is megértjük egymást, és villámgyorsan pótolni tudtuk a kimaradt heteket-hónapokat, olykor éveket. Ebben bizonyára része volt annak, hogy hasonlóan gondolkodtunk a világ dolgairól, és habitusunk is közel állt egymáshoz. Hiszen egy napon születtünk, igaz, egy év különbséggel. Ennek csak annyi jelentősége van, hogy az Ikrek jegyének szülötteként nagyon is megértem Mihály csapongását a köztes térben, vonzódását a nyelv és az írás misztériumához, és elkötelezettségét az embereknek szóló közvetítés hermészi feladatához. Az a két év, amit egymás mellett dolgozva töltöttünk a szerkesztőségben, visszatekintve sokkal hosszabbnak tűnik. Valahogy lassabban telt az idő akkoriban. Úgy emlékeszem, munka közben ráértünk beszélgetni egymással, de a betérő, főként idősebb építészkollégákkal is. A képek, amiket fel tudok idézni magamban, csöndes, nyugodt, szinte eseménytelen jelenetek. Látom Mihály nyurga alakját, ahogyan a vadszőlővel benőtt udvarra néző szobában kéziratokat javít, mindig töltőtollal, szépen kanyarított betűkkel, amit balkezesként kifejezetten irigyeltem a balkezestől: hogyan tudja, ilyen könnyedén tolni a betűket tolla hegyével? A korrektúrát épp olyan műgonddal készítette, ahogyan a teát. Mindig fekete teafüvet használt, cserépkannába töltötte, s a csészéket gondosan előmelegítette. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a két év, mindkettőnk számára sorsfordító időszak lesz. Engem az építészettörténet és a tanítás felé indított el, Mihályt a lapszerkesztői, újságírói és kritikusi pálya irányában. A szakma felől nézve mindkettő a periférián, valahol a pálya szélén van. A közhiedelemmel ellentétben, a periférián lenni nem rossz. Sőt, vannak kifejezett előnyei is: például a rálátás a dolgokra, amiben ritkán lehet részük azoknak, akik a dolgok sűrűjébe vetik magukat.

Mihály tehát ott maradt a szerkesztőségben, és előbb Moravánszky Ákos mellett, majd önállóan, főszerkesztőként vitte tovább a lapot. Közben részt vett a Kamara és a Szövetség közös kiadványának, az Építész Közlönynek a létrehozásában, és éveken át a szerkesztő feladatát is ellátta. Azután változtak az idők, s ennek megfelelően internetes szakportált hozott létre az ezredfordulón Pásztor Erika Katalinával. Az Építészfórum máig az egyetlen valóban működő, és töretlenül népszerű fóruma az építész szakmának. Ebben Mihálynak komoly szerepe volt, hiszen főszerkesztőként rengeteg munkát és törődést fordított a havonta vagy kéthavonta megjelenő hagyományos folyóiratok vicinálisához képest TGV-sebességgel száguldó internetes újságra. Amikor újraindították az egykor édesapja, Vargha Balázs által szerkesztett Budapest folyóiratot, az építészetkritikai rovat vezetője lett. Szerkesztői munkája mellett rendszeresen írt elemzéseket, kritikákat és tanulmányokat a kortárs magyar építészetről, recenziókat könyvekről és kiállításokról, beszámolt hazai és külföldi szakmai eseményekről. Külföldi folyóiratokban is publikált, könyvek írásában működött közre (együtt dolgoztunk például Budapest modern építészeti kalauzán). Előadásokat tartott, szakmai kiállításokat rendezett Budapesten és vidéken, sőt határainkon túl is, többek között Stuttgartban és Prágában. Az 1999-es Prágai Quadriennálén rendezett Egy évszázad négy pályázata c. kiállítást diplomával tüntették ki, ez az anyag Milánóba is elkerült.

Az utóbbi esemény Mihály másik nagy szenvedélyére, a színházra hívja fel figyelmünket. Diplomázása után színpadtechnikai szaktanfolyamot végzett, és éveken át a Kommunális Beruházó Vállalat Színháztechnikai Szakosztályán dolgozott tervezőként és szakértőként. Ott szerezte meg azt a tapasztalatot, amely révén később jelentős tervpályázatok és tervek színháztechnológiai konzulense lehetett. Így vett részt 1989-ben és 1997-ben a Nemzeti Színház tervpályázatán, Bán Ferenc, illetve Virág Csaba és Z. Halmágyi Judit oldalán, 2008-9-ben pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház tervpályázatán.  Szerkesztette a Színháztechnikai Fórum című folyóiratot és rendszeresen publikált a Színpad negyedéves folyóiratban. Cikksorozatban mutatta be a Nemzeti Színház korábbi épületeinek és tervpályázatainak történetét. Így érthető, miért nem tudott napirendre térni Bán Ferenc Erzsébet téren épülő Nemzeti Színházának leállítása fölött. Bán tervét építészeti és színháztechnikai szempontból egyaránt zseniálisnak tartotta, míg a helyette épült Siklós Mária-féle épületet semmilyen szempontból nem tudta elfogadni. „Ha az építészet dráma – írta az előbbi tervnek emléket állító kiadványában – akkor nincs ennél drámaibb építészeti ügy ebben az országban”. Még hosszú évekkel később is, a Nemzeti ügyének puszta említése ki tudta hozni a sodrából ezt az egyébként áldott békés és udvarias embert.

A hazai építészeti közélet meghatározó alakjaként 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, valamint az építészeti kultúra magas szintű terjesztéséért a Molnár Péter Emlékdíjat. Az utóbbi díj odaítélését így magyarázta a kuratórium nevében Mónus János: „Vargha Mihály missziót teljesít. Beszélget, hozzászól, beszélgetést kezdeményez, hozzászólást provokál, aggódik, örül és lelkesedik, támogat és támad az építészetért (az építészekért), a hazai építészetért, nem általában, hanem nagyon is konkrétan, legyen az írott, vagy elektronikus sajtó, vagy vitaest. (…) Tartja a lelket bennünk, mikor mindenki bezárul, körülhatárolódik, csupán elviseli saját szakmai létét.”

Még egy dolgot emelnék ki a laudációból, tudniillik. azt, hogy Mihálynak megvolt az a képessége, hogy elválassza az értékest az értéktelentől. Jó ízlése volt, nem dőlt be mindenféle pomádé-ruhának. Ez ma – a posztmodern relativizmus világában – különösen fontos, hiszen hangos közszereplő és szubjektív vélemény akad bőven, de a biztos értékítélet ritka, mint a fehér holló. Ugyancsak ritka az a tulajdonság, amit régebben civil kurázsinak neveztek – nem csak a fogalom megy ki a divatból, lassan már maga a szó is érthetetlen lesz. Mihálynak volt bátorsága szóvá tenni, és kegyetlenül számon kérni mindazt, ami megengedhetetlen. Egy normális világban megengedhetetlen, ha közpénzből épülő beruházásokra nem írnak ki tervpályázatot, ha eszetlen bürokrata szabályozással kötik béklyóba az építészeket, ha nem szabnak korlátokat a befektetői mohóságnak. Megbocsáthatatlan a hatalmi arrogancia, a mutyizás, az inkorrekt tervezői magatartás, mások feladatának „lenyúlása”. Az ilyen ügyeket mindig sietett nyilvánosságra hozni – konkrétan, névvel és adatokkal. És többnyire higgadtan, tárgyilagosan, bár nem érzelemmentesen. Csak az utóbbi időben fordult elő, hogy elvesztette hidegvérét, és egy-két esetben bántóan fogalmazott. Mentségére szóljon, hogy kiemelt munkákkal kapcsolatos ügyekről volt szó, ahol a mindenkori hatalmat és a befektetőket rutinosan kiszolgáló építészek produkciója a várost látszott veszélyeztetni.

Publicisztikájának van egy olyan rétege, amely a konkrét ügyektől elszakadva vizsgálja az építészet, vagy tágabb értelemben környezetünk állapotát és jövőjét. A szakma részéről nem számíthatnak túl nagy megértésre azok a gondolatai, melyek a „modern gyarapodásdüh” által kierőszakolt fejlesztések, vagy általában az új építés fölöslegességéről szólnak (“Eltakaríthatatlan romhalmaz lesz” – idézi Pintér Bélát korunk építészetéről). Mi haszna lesz belőle az itt élők közösségének – kérdezi máshol, és emlékeztet arra, hogy az építészet nyilvános cselekvés, minden esetben érvényesülnie kell benne a köz érdekeinek is. Itt érhető tetten az a felelős magatartás, amelyik az egyéni érdeken felülemelkedve, mindent a közjó szempontjából mérlegel. „Újat építeni – mondja – csak akkor lenne szabad, ha az valóban továbblépést, nagyon széles értelemben vett hasznosulást ígér”. Amikor most újraolvastam Mihály írásait, találtam néhány megrendítően szép gondolatot. Hadd idézzek közülük egy rövid bekezdésnyit!

„Túl optimista voltam/vagyok, s nem adom fel. Az építészet hónapja végül is remek alkalom arra, hogy sokan értesüljenek sok mindenről. Kérdés viszont, hogy mit értünk építészeten? Az építés folyamat, kicsit fellengzősen mondhatjuk, hogy maga az élet – főleg, ha a szó tövére gondolunk, “ép”-pé tesz, épít -, tehát nem kizárólag az új házak létrehozása az építészet. A világ meg van építve, az életben huszadrangú kérdés az új épületek létrehozása. Sokkal fontosabb meglévő tereinkben, tereinken, kuckóinkban maga az élet, ami emberek közötti viszonyokat jelent elsősorban.”

Volt érzéke az élet apró örömeihez, volt szeme a szépségre, legyen az egy verssor, egy szobor, egy párizsi franciaerkély, vagy egy távol-keleti táj. Egyforma figyelemmel és szeretettel tudott fordulni embertársához, egy különleges formájú kavicshoz, vagy egy elárvult rozsdás kampósszeghez. A teljesség felé… Biztosan nem véletlen, hogy Weöres Sándor verset vitt magával az utolsó napon.

Kedves Barátom, nyugodj békében!

(elhangzott Vargha Mihály temetésén, 2010. március 28-án)


Order your medicine online by online pharmacy our licenesed store. We offer medications with low trade margin. The lowest prices you'll only find in the canada pharmacy #*,, generic imitrex Wholesale prices for some product groups. See it for yourself! Quality of medicines is one of the criteria that guide the client online pharmacies ]!] buy viagra super active Wholesale prices for some product groups. See it for yourself!